Három költő kisregényét tartja kezében az Olvasó. Babits Szegeden, Jókai a levert forradalom utáni bujdosás idején, Bessenyei György szülőföldjén, Tiszabercelen, a magyar vidék pusztaságában. Mindannyian számkivetettek. Mindannyian remeték, elhagyottak, elveszettek. De mindannyian készülnek valami nagyszabásúra, valami rendkívüli teljesítményre. Magukra készülnek. A kiteljesedésre.

Mindahányuk készülődésének tétje a magyar irodalom egy kivételes eseménye. A történetek arról szólnak, hogy megcsinálják. Unikális magyar próza ez, Mészöly és Ottlik hangját egyaránt idéző, a sűrűség, a sűrítettség mámorával áthatott, a tárgyi és a természeti világot líraian és tudományosan részletező.

Mindemellett afféle minimalista enciklopédia is, amely időről időre lélegzetelállító panorámákat mutat nekünk. Arról szól ez a három egymással összefüggő szöveg, hogy a magány lehet ugyan menedék, lehet büntetés, lehet a sors különös nehezménye, ám a zsenialitás előbb-utóbb kibontja a maga súlyos rétegeit, szabaddá teszi a lelket, és olyasmit alkot, ami egy nemzet nyelvében maradandó lesz.

Három kisregény, három borostyánkő, amelyből három arc néz ránk eddig kevéssé ismert módon. "El kellene utazniuk. Itt hagyni a beteg vesét meg a gyenge szívet, legyőzni a testet. Kikocsizni kettesben Pusztakovácsiból." (részlet a könyvből)