A szecesszió, a XIX-XX. század fordulójának rövid életű, ám felszabadult irányzata Európa-szerte, így Magyarországon is rányomta bélyegét a modern művészet minden területére. A nemzetközi stílusjegyeket hordozó historizáló és eklektikus irányzatok helyett

• más művészeti ágakhoz hasonlóan
• az építészek is arra törekedtek, hogy nemzeti stílust, egyedien magyar építészetet hozzanak létre, amely ugyanakkor a modern élet lendületét is kifejezi. Ehhez elsősorban a nemzeti hagyományokból és a népművészetből merítettek ihletet. Az új stílus építészei emellett szívesen éltek az korszerű vas-, üveg- és kerámiagyártás anyagaival. A vas képlékenységét a természeti ornamentika céljaira használták, könnyed mintáival ellensúlyozták a kő tömörségét. Az üveg sík felülete teret adott a vonal, a fény, és a színek játékának, a plasztikusan formálható és változatos színekben gyártható kerámia egyaránt különleges arculatot adott az épületek külsejének és belső tereinek. A magyar szecesszió alig két évtizedes virágzását messze felülmúlja művészettörténeti jelentősége. Noha története az első világháborúval lezárult, épített környezetünk nagyra becsült alkotási máig őrzik emlékét.