Kovács Gusztávné született Széplaki Jolán éppen dimenzióváltásban volt, amikor csörgött a régi vezetékes telefon. Ilyen mondatok sokasága, végtelen ismerősséggel, mindig jóízű humorral, elemi erejű fantáziával. Szilánkos prózakötetben járunk.

Végtelen tükörterem! Szédülünk, mégis törtetünk előre, mert mindig váratlan arcokat látunk, érzelmes vagy kegyetlen jeleneteket (leginkább kegyetlenül érzelmeseket). Látjuk az örökké alakját változtató múltat, no meg ismerős fizimiskákat is, nagyapákat, nagyanyákat, apákat, anyákat más és más fénytörésben.

Látjuk az asztaltáncoltatással megidézett jóképű brazil autóversenyzőt, az összes Lacikámat hókiflivel, Sánta Pityukat faragókéssel, nagy étvágyú Gyömbér Elemért, sírjukban forgó Gusztikat, kakukkolós Pikáró Marcikat, de persze Irén nénit is, akit kulákosítottak, és most úgy kell levágni a fészerben a kötélről.

Lovász Krisztina a tragikumot sem spórolja meg, beilleszti abba a körforgásba, ahol Dj Halál Öcsi és magnója diktálja a trendeket. Közben életzsemlével táplálkozik és táplál, hiszen csak nem akarózik lenyelni a halálkiflit. Találkozhatunk itt önmagunkkal is.

Hiszen „mindannyian benne vagyunk valamilyen regényben, novellában, csak éppen most nem egyszerre, nem ugyanakkor és nem ugyanabban a történetben.

Vagy mégis? A prózák szerzője időnként lespriccel minket mókusvízzel (…) a gyerekek nem hülyék, nyilván valami rühes mókus vizelete, aztán szalad tovább, várja a nagyidőt, amikor mongol hordák törnek be a nappaliba, lángolt minden, anyánk a félrevert harang kondulásába bújtatott minket, és feladta ránk a pizsamát.

Eszünk, másokat etetünk, szerelmesek vagyunk, eltemetjük egymást, kijárunk a nálunk halottabbak sírjához, mérgelődünk, átkozódunk, csibészkedünk, pofont adunk, pofont kapunk, élünk, halunk

• Lackfi János