Holtak és utódok, családok és barátságok, eszmék és szerelmek két nemzedéke.
Závada regénye Buchbinder fényképész 1942-es életképével veszi kezdetét, és az elmúlt század ötven évét íveli át. A Jadviga párnája és a Milota után a trilógia harmadik darabja csoportkép egy történelmi korról, amely a szerző "műtermében" személyes fikcióvá, párhuzamos élettörténetekké bomlik ki és fonódik össze. Hitek és tévhitek, köz- és magánbűnök, kis és nagy hazugságok, érzékek és érzelmek iskolája ez a könyv. Úgy húz magába, mint valamely lassú örvény, s ha mélyéről végül fölenged, láthatóbbá válik ez a közös, nehéz dolog - hívjuk nemzeti múltnak-, tót, zsidó és magyar magyaroké, mindannyiunké, akik a történetet mint narrátorok, névtelen ismerősök magunknak elbeszéljük.
A fényképész utókora mi vagyunk.
"Biztosan ez fog majd Violának jutni, dőlt végig, bebújt a takaró alá, s elképzelte, hogy ezt a teret, amelyben ő kialvatlanul vacog éppen, pár óra múlva annak az asszonynak a teste fogja kitölteni. Ahogy megforult, a fejénél penészes gerincű fényképalbumokat pillantott meg fölstószolva a polcon, belelapozott az egyikbe... Talált egy letört drót-szemüvegszárat is, melynek rugós fülkampója az album gerincébe volt beakasztva. A hátsó borító alól egy paszpartura kasírozott piaci csoportkép fordult ki a takaróra, sok figurával, vitatkozásszerű jelenettel a közepén. Koren hiába bámulta, nem segíthettünk, de azt se bántuk, hogy - mint afféle ölébe hullott szökevény-képet - gondolta, eltulajdonítja. Becsúsztatta hát a válltáskájába, s bedugta mellé a szemüvegszárat is."