"...Ezen Szondi idézet miatt ültem fel hát a vonatra. 1995 tájt Erfurtban és mentem el Pestre (akkortájt Németországban laktam) és kerestem meg fenti, azóta MMA-életműdíjat nyert művészettörténészt, hogy vigyen el engem valami olyan helyre, ahol kiderítjük, ki is ez az Arany János és tényleg böngésszük-e a balladáit visszafelé.

Ott kaptam a feladatot, hogy bizony olvassam csak visszafelé – hangkategóriás olvasási és csereszabályokat alkalmazva – az általam évkörbe sorolt 12 balladáját, a többi meg majd „alakul". Az effajta olvasásokkor megerősödni látszott az az akkor általam még csak nem is hallott Szerb Antal-i gondolat, hogy Arany a magyar szellemi élet sugárzási centruma, minden szál tőle vezet és minden szál hozzá vezet (Szerb Antal: Irodalomtörténet), mert a későbbi – nemcsak magyar – irodalom csíráit - kezdeményeit találtam a megfordított sorokban, kezdve Sütő Andrással, Fekete Istvánnal, Samuel Beckett-tel Agatha Christie-ig bezárólag, a lista nem teljes.

De mondom: volt egy valami, aki/ami teljesen kilógott a sorból: kifejezetten egy Sándorhoz, és/vagy PS-hez szóló, elmarasztaló hangú és keserű hangvételű, nem mindig nyomdafestéket tűrő mondatok, félmondatok is előtűntek. Nem értettem a dolgot egy percet sem, ekkor mentem oda a könyvespolchoz – egy szép februári napsütéses délután volt – és vettem le a Petőfi-kötetet, ami – íme –, eme Átok és áldás versnél nyílt ki.... Fordult egyet velem a világ.... Tehát innen fúj a szél. /.../"