A magyar népballada
Gyulai Pál Arany Jánost a ballada Shakespeare-jének nevezte. Méltán. Az egész világirodalomban, Goethét sem véve ki, nincs egyetlen költő, kinek balladáiban annyi mesterileg megrajzolt jellem s annyi tragikai mélység lenne, mint Arany remekeiben. Greguss Arany balladáiból vonta le a műfajnak tömör és szellemes meghatározását: tragédia dalban elbeszélve.
Költészetünk azonban, Arany remekein kívül, balladában gazdagnak nem mondható. Sem régibb, sem újabb költőink ballada-kísérletei maradandóbb nyomot nem hagytak irodalmunkban. Önkéntelenül fölmerül a kérdés, hogy a balladák mestere úgy áll-e magában, mint síkságon kiemelkedő hegykúp, melyet vulkánikus erő emelt magasra, társtalanul s szinte idegenül. Hogyan s mily hatások alatt vált Arany ballada-költővé? Kétségtelen, hogy tudós költőnk a világirodalom örökéletű alkotásainak nem egy elemét fogadta lelkébe; de mint a magyar faj legnemesebb hajtása s tipikus képviselője, költészetében mindig azt szólaltatta meg, ami attól idegen. Lehet, hogy az északi, különösen a skót balladák ismerete és tanulmányozása nélkül e műfajt ő sem emelte volna a tökélynek oly magas fokára, de még bizonyosabb, hogy ha a magyar néplélekből hiányzanék a balladatermő erő, Arany remekei sohasem születtek volna meg. Az ősi gazdag televényből, a magyar néplélekből szívta ő azokat a nedveket, melyek megnevelték költészetünk legszebb virágait.