„A halál törvény, nem büntetés" - mondta Seneca. Mégsem könnyű gondolni rá. Ha lehet, nem beszélünk róla, és ameddig lehet, nem törődünk vele. A halottak helyett inkább az élőkkel foglalkozunk, legyintenek sokan, és ahogy az országot járva elhanyagolt temetők mellett megyek el, mindig szembesülök a gondolattal, hogy a halottak tiszteletével sincs minden rendben. Nehéz egy társadalmat rávenni arra, hogy tisztelje a holtakat. Még akkor is, ha rajtuk keresztül a múltunkat tiszteljük, s múlt nélkül nincs nemzet.
Ez a kötet, a Nemzeti Kegyeleti Bizottság könyvsorozatának részeként azt is mondja, mutatja be, hogy a magyar nemzet funerális képzőművészetén keresztül is tiszteleg az elhunytak, és főleg az elhunytak által létrehozott értékek előtt. Az alkotók ebben a kötetben is bizonyították elkötelezettségüket, érzékenységüket, tehetségüket.
Jó belenézni ebbe az albumba, hiszen ez azt is sugallja, hogy a tisztelet kortalan, és igenis vannak, akik törődnek a temetőkkel, az emlékekkel és a képzőművészetnek ezzel a speciális ágával. Ezekben a nagycenki, soproni, mosonmagyaróvári, győri és pannonhalmi sírkertekben méltóan őrzik gróf Széchenyi István, báró Podmaniczky Pál, Jedlik Ányos, báró Apor Vilmos vagy Galgóczi Erzsébet emlékét. Ez a tisztelet pedig nemzedékeken ívelt át, a sírokat gondozták, rendben tartották, mementók maradtak a felejtés ellen. Az utókor már nem tett különbséget bárók és művészek, katolikusok és evangélikusok, püspökök és plébánosok között. Őrzi az emléket, a sírokat, ez a dolga, semmi több.
Nekem különösen fontosak a győr-moson-soproni temetők, hiszen a soproni új Szent Mihály temetőben nyugszik édesapám. S bár „Lét és nemlét egymást teremtik" - ahogy Lao Ce mondta, ez egy fiúnak kevés vigasz.
Ahogy egy családnak, úgy egy falunak, városnak és a nemzetnek is kötelessége, hogy ápolja halottai emlékét. Az emlékezésnek a temető csak lenyomata. Ha a halottakkal sikerül, az élőkkel is könnyebb lesz szembenézni.

(előszó)