Toldy ​Ferenc (1805-1875) a reformkor és a Világos utáni két évtized szellemi életének egyik meghatározó jelentőségű egyénisége volt. A közös egyetemi évek alapozta meg barátságát Bajza Józseffel, ők ketten lettek később a Kazinczyék után színre lépő irodalmi nemzedék legtudatosabb, legvilágosabb célkitűzésű megszervezői. A magyar nemzeti irodalom története 1851-ben látott napvilágot először, és utána még több kiadást megért. A magyar irodalomtörténet-írás nem bővelkedik klasszikus rangú alkotásokban, de Toldy Ferenc e műve a legszigorúbb mércével mérve is közéjük tartozik.
Korábban is történtek kísérletek a magyar irodalmi múlt felmérésére, számba vételére, de azok az összegyűjtött ismereteket lexikonszerű szerkezetbe rendezték. Toldy Ferenc munkája az első olyan összegzés, amely elbeszéléssé alakítja a múltat, több kíván lenni az ismeretek tárházánál, a magyar irodalom létezésének puszta dokumentációjánál, hatni és nevelni akar egyszerre, célja a magyar nemzeti irodalom öntudatának megteremtése, erősítése. Toldy foglalkozik a magyarság eredetével, hajdani hitvilágával, a honfoglalással, a kereszténység felvételével, a középkori állam kiépítésének történetével, a magyar nyelv alakulásával és persze mindazokkal a kérdésekkel, amelyek a szűkebb értelemben vett művelődéstörténet területei: az írásbeliség elterjedésével, az oktatással, a könyvtárakkal, a társművészetekkel. Ezek keretei között tárgyalja az irodalmi emlékeket a népköltészet messzi múltba vesző nyomaitól a Margit legendáig, s e szövegekből közöl könyvének végén Példatár címmel válogatást, illusztrációs céllal.