A Dühöngő, horgonyra csapva Sebastopol előtt, mint egy rengeteg máglya világított ez éjjel a Fanari-öbölben, kigyúlva s kimagasodva izzó páncél-tömegével a roppant csend és homály mélyén. Körülötte a tenger síkja megtelt sárgás-arany makulákkal, amint az árbocokról, kötelekről, kürtőkről, hidakról s korlátokról a fény pazar kévékben elszóródott, megfürdött s elmerült csillogva. S távolabb, a teli hold hintette a vízre, rengő ezüst tallérjait.
Ez volt az admirális Welten-Wensky névnapja.
Éjfélkor a födélzeten már mind részegek voltak az aranytisztek, zord, kemény és elbutult ábrázatok egy hortenziás asztal körül, a fehér ingvértek, rendjelek és paszomántok ragyogásában, elborult szemekkel s mint a márvány mozdulatlanul. Részegen de fegyelmezetten, az őrködő ösztön és lappangó rémület sugallatában mereven ültek a fényben, a mámorukat harapdálva s egymást bámulva mint a halálfejek.

(előszó)