Hol volt, hol nem volt? Teszi föl a jól ismert kérdést a szerző bevezető gondolataiban, a Gencsháti fogócskafa című írásában. A szerző a képzőművészetek szakértője, mégis úgy gondolta, hogy írásban eleveníti föl gyermekkorát.

Szívem szerint a memoárok közé sorolnám ezt az írást, ha irodalmi műfajok között kellene föltétlenül elhelyezni, de ahogy a szerző is utalt rá bevezető gondolataiban, nem ilyesmi a célja. A memoárok, visszaemlékezések általában egy bizonyos célt szolgálnak. Részei lehetnek a történetírásnak, akár az úgynevezett „köztörténelem", akár az egyes személyiségek életútjának utólagos megrajzolásában.

Mindenesetre nem mesék, bárha az írót a régmúlt eseményeinek szépségei, esetleges fintorai erre a műfajra emlékeztetik. Ez valóság, még ha az alkotó művészlelkében a történések bája olyan rezonanciákat indít is el, amelyek e bűvös-bájos világra utalnak. A visszaemlékezés valós, megtörtént eseményeken alapul.

Néha-néha előkukucskál valami a kökénybokrok sűrűjéből, a kápolna hűvös mélyéről vagy a nagy, öreg fogócskafa fényesre koptatott ágai közül, és ez a valami a történelem, amely időnként szédítő szépséggel, időnként kínzó kegyetlenséggel kacsint ránk. A história,

• amely közkeletű frázissal az élet tanítómestere
• kútjának vize az utóbbi években egyre dagad, és egyre zavarosabb. Nem könnyű meríteni belőle, de kell! A múlt gyakran jelenik meg a különböző művészeti ágakban, és oly összetett képet rajzol nekünk, amelyet szakértőnek is nehéz értelmeznie, hát még egy majorsági kisfiúnak, még ha az eltelt évek sok tapasztalatot tettek is a hátára, hadd cipelje, mint kiskondás a tarisznyáját.