Táj és lélek, anyag és szellem aligha talált egymásra oly szerencsésen emberi alkotásban, mint a monumentális faépítészetben Erdély különböző vidékein. A dombhajlatokban, völgyekben meghúzódó favak fölött fatemplom tornya szökik a magasba, máshol harangláb strázsál a cinteremben - még elég sokfele. De ezek a falvak valahogy félrehúzódtak a forgalmas műutak, csattogó vasúti pályák mellől: ahol az elmúlt ötven, száz esztendőben tehetősebb lett a vidék, e faépítményeknek szinte teljesen nyomuk veszett. A városokból sokkal régebben eltünedeztek, nagy részük talán már a középkor vége felé.
Megkésett fakorszak maradványai...? Lehet. Hívatlanul és fejlődéslogikákkal perelve követik évszázadokon át az ugyancsak virágzó építészeti "kőkorszakot". Hiszen Erdélyben legtöbb fele, ahol fatemplom épült, a kő épp olyan könnyű helyen állt, mint toronyváznak a tölgy, héjazatnak a fenyő. Talán még a költség s a fáradság sem különbözött volna sokban - a kőfejtés s a gerendafaragás egyaránt ínszaggató... A kőművesség pedig itt épp annyira elterjedt foglalkozás volt már a korai századokban, mint a különböző faragómesterségek.