Közel 130 év után ismét az olvasó kezébe kerül Kubinyi Ferenc, Vahot Imre szerzők "Kecskemét és a kecskeméti puszták" című írása. Ez a munka, több bátortalan és kétes értékű "várostörténeti kísérlet" után - hibái mellett is - a legátfogóbb leírása a városnak és a szűkebb vidékének. A szerzők 1853-ban azért keresték fel "Magyarország legnagyobb kiterjedésű s legnépesebb mezővárosát, Kecskemétet..." mert itt a magyar Alföld eredeti sajátságait, egyszerű szépségeit, fény- és árnyoldalait, s az erőteljes magyar népi élet tiszta jellegét mintegy, összepontosulva lehet föltalálni." Munkájuk eredménye nemcsak annak a helyi értelmiségnek adott megfelelő választ, aki a szerzők törekvéseit gúnyolva úgy vélekedett, "hogy vajmi kevés közlésre méltó nevezetességgel bír e város." Ezenkívül a "Magyarország és Erdély képekben" című kiadvány I. kötetének részeként ebből a leírásból tudhattak meg legtöbbet Kecskemétről az ország érdeklődő lakosai.
Történelmi hangulat és emlékekkel teli levegő árad ezekből az 1853-ban írt sorokból. Az adatokat szolgáltató városi vezetők - élükön Hajagos Illés polgármesterrel, aki 5 évvel korábban 10 000 főnyi népfelkelő vezetett Ozoráig - ilyennek látták a kor valóságát, a várost, annak társadalmát és egyes embereit. Hornyik Jánossal, a későbbi történetíróval együtt önzetlenül tárták fel a szerzők előtt mindazt, amit életútjuk során a városról megtudtak. Így majdnem az ő érdemük, ennek a leírásnak megszületése, amely az akkori generáció számtalan tagjában tudatosította a szűkebb szülőföld múltjának a viharos századokba való rendkívül mély beágyazódását. Azóta közel 130 év telt el, s a város mint térben és időben alakuló valóság nemcsak tartalmában, hanem formai szempontból is alapvetően megváltozott. Ezért joggal felmerülhet az a kérdés, hogy egy nagyrészt múltba vesző városkép leírását miért kell most az olvasó kezébe adni. Nyilvánvalóan nem azért, hogy a mai felfokozott életritmusú városlakó gondolatait ráirányítsa az egykori mezőváros nádfedeles házakkal és szárazmalmokkal szegélyezett utcáinak idilli nyugalmára. Az sem lehet célunk, hogy a környező templomtornyokkal, s a magányos jegenyékkel merengő puszták varázsa, vagy kolomphanggal meg-megtört csendje iránt nosztalgiát ébresszünk.