Anyám, aki mindig mindenben támogatott, egy szép nap rádöbbent a tényre, hogy nekem kutyát kell tartanom. Hát így megesett a nagy eset, egy kis árva németjuhászt örökbe fogadtunk, és ami ugyanolyan fontos, ő is örökbe fogadott minket. Saját tapasztalatomból mondhatom, a kutyák hűségéről szóló történetek mind igazak, Dolly, mint a németjuhászok mindig, egygazdás volt.

Ez a szerep az enyém volt, ő választott, és csak egyetlenegyszer ingott meg, amikor férjhez mentem. Mentségére szóljon, nagyon fiatal volt, alig múlt még egyéves, és ez a megingás is alig egy pillanatig tartott. Minden, amit az én Dollym "emlékiratában" leírtam, az a valóságban is így történt, nincs benne semmi, ami a fantázia szüleménye volna.