A ​pszichológia is hordaléktalajon jár, mint minden tudomány és emberi megismerés. Valószínűleg alázatosan el kellene fogadnunk ezt a tényt, és inkább gondosan figyelni a gyógyító, a tanító és a kutató aprómunkára. De a kíváncsiság – a megismerés vágyának is nevezhetném – mégis belecsábított ebbe a kalandba. Hátha valahol szilárd altalajra taposhatok. Végigfürkésztem az általam megközelíthető tudományos, vallásos, filozófiai és művészeti nézeteket, a régi hagyományokat is beleértve. Mindez illúziónak bizonyult. Pedig igyekeztem vigyázni, Arany János tanácsa szerint: „Mint ki éjjel vízbe gázol, s minden lépést óva tesz.”

Egyetlen haszon talán mégis származott ebből a könyvből. Bizonyította azt a sokszor megsejtett, furcsa tényt, hogy az emberi megértés legmagasabb szintje mégis csak a mágikus gondolkodás volt. Az a világszemlélet, amely a mindenséget homogén egységnek hirdette, azonos alapanyagúnak, ennek következtében metamorfotikusnak, ahol minden mindennek egyenlő eséllyel lehet oka és okozata, minden mindenné átalakulhat. Társadalom és természet, fizika és biológia, lélek és anyag, ösztön és tudat, művészet és tudomány mind ugyanaz. Minden a végső ok, a causa sui, az Isten vagy a tao manifesztációja, aki „sok tükörben nézi magát, s mindegyikben egy másik arcát látja.”

Popper Péter