Idős férfiak tekintenek ránk e kötet lapjairól. Százötvennégyen a jobbágyfelszabadítás és Magyarország önrendelkezése biztosításáért 1848-49-ben fegyvert fogó, és 1903-ban még életben volt hódmezővásárhelyi férfiak sorából.

Lélektanilag is igazolt felismerés, hogy az elmúlás bizonyosságát a folytatás reménye teszi leginkább elviselhetővé, amihez az ősi civilizációk kialakulása óta fokozódó erővel társul a személyiség megörökítésének és felidézhetőségének vágya.

Az ősök neveinek fenntartása szájhagyomány útján, felvésése sziklafalra, fejfákra, sírkövekre, feljegyzése papiruszra és pergamenre, kódexek és nyomtatványok lapjaira éppúgy azt szolgálta, mint képmásuk megörökítése érmeken, szobrok, rajzok, festmények alakjában. A képmás azonban

• még a szövegeknél is inkább
• csak a mindenkori vezető személyiségek, a kivételes szerephez jutottak megörökítését szolgálta, másokat szinte csak véletlenszerűen. A fényképezés fordulatot hozott e tekintetben. Ahhoz azonban, hogy ez a fordulat ne korlátozódjék a magánszférára, hanem a kollektív emlékezés és emlékeztetés eszközévé is váljék, szemléleti változásokra volt szükség. Az akadályok ellenére teret hódító demokratizmus, a nemzet egészét megbecsülő polgárosodott hazafiság engedte a kiemelkedő személyiségek mellett látni és láttatni a történelmi múlt közembereit, ez tette lehetővé, hogy a történelem alakításában oly fontos szerephez jutó "néptömegek" ne egyábrázatúak, hanem sokarcúak legyenek.