A hagyománynak legalább két, jól elhatárolható értelme van. Az egyik az oralitáson alapuló kultúrák implicit szabályokat használó s ugyanakkor kizárólagos hagyományozása. Kizárólagos abban az értelemben, hogy a tényleges tekintélyviszonyok között átadott hagyományon kívül „semmi nincsen". Nincsen olyan külső tekintély vagy objektivált tudáshordozó - az írás szava melyre hivatkozni lehetne. Nincsenek rögzített szövegek, melyek kontextustól függetlenítenék az értelmezést és irányítanák az érvelést. Szeretnénk remélni, hogy visszafordíthatatlanul meghaladtuk ezt a szintet, bár mind a politikai történet, mind életünk személyes kontextusai emlékeztetnek arra, hogy a tekintélyen alapuló szolidaritás, a közvetlenségen alapuló tudásátadás, s maga az oralitás is állandóan velünk van. Nem olyan módja ez a tudás és az emberek közti kapcsolatok szerveződésének, melyet egy lineáris haladáselvnek megfelelően levetkeznénk. Velünk van, s a tudományos fejlődésnek is fontos mozgatója. A készségek és a gondolkodásmódok átadásának kontextusa személyes és szóbeliségen alapuló a „magas kultúrában" is, éppen ez adja meg az irányzatok és tudományos iskolák nehezen tetten érhető személyes elkötelezettségeinek és preferenciáinak ízét.
Tágabb értelemben hagyomány minden explicit és rejtett szabályrendszer, mely egy sajátos „tudni hogyanként" irányítja, hogyan kell eljárnunk bizonyos helyzetekben, legyen az az uralkodónak írt kegyelmi kérvény, vagy a sejtfestés helyes módja. S ugyanakkor ebben a modernebb hagyományban, mely feltételezi a számonkérhetőséget és a rögzítést, mintegy rajtunk kívül helyezi a mércéket, mindig törekszünk arra, hogy hagyományainkat explicitté tegyük. Az írott szabályok explicitté válhatnak, s mint ilyenek irányulhatnak propozíciókra, egy „tudni mit" jellegű határozottan leírt rendszerre.