Az elődökről túl keveset tudunk ahhoz, hogy képet alkossunk róluk. Mégis, néhány tanulságot máris levonhatunk.
Mostanában több divatos elmélet hirdeti, hogy a földi emberek fejlődésébe egykor (genetikai úton) idegen, kozmikus civilizáció küldöttei avatkoztak bele; így próbálják magyarázni az egyébként magyarázhatatlan, gyors civilizációs „ugrást”.
Az elmélet ellenkezik a darwini fejlődéselmélettel, de Engelsnek az emberré válásról alkotott véleményével is. A rejtélyes fejlődési ugrásokat és az ókor számtalan más titkát azonban az elődök léte megmagyarázza és ez az elmélet nem áll szemben a materializmus egyetlen tanával sem. Nem idegen űrhajósok ("istenek") tettek bennünket emberré, hanem mi magunk, a saját erőnkből értünk fel már egyszer egy kisebb csúcsra és – ha nem jön közbe egy elháríthatatlan kozmikus katasztrófa – ezt a civilizációs fejlődést folytatta volna az emberiség. Így mai tudásunk, technikánk és kultúránk több ezer évvel előbbre járhatna, űrhajóink már régen a Világűrt szelnék át, talán más civilizációkkal is felvettük volna a kapcsolatot. Sajnos, egy csapás – amelyet szerintünk nem maga az akkori emberiség idézett elő – akadályt gördített fejlődésünk elé.
Ez a gondolat is e könyv megírására késztetett. Hiszen most – úgy tűnik – ismét válaszút elé kerültünk. Régi, oly magas csúcsokra jutott civilizációnk órák vagy napok alatt teljesen megsemmisülhet. Egy nukleáris világháború az egykori Csapásnál sokkal pusztítóbb lehet; azt már senki sem élné túl. Egy ilyen veszély árnyékában élve nem árt néha tudatosítani magunkban, hogy a Föld minden népe közös hajtásból ered, hogy a szó legszorosabb értelmében is egymásnak rokonai, sőt testvérei vagyunk, az „elődök” utódai… Ha nem akarjuk, hogy világunk elvesszen, mindenáron fenn kell tartanunk a békét. Az egyetlen járható utat.
Mert gondolni is rossz arra, hogy az esetleg mégis túlélők kis csoportja legyen kénytelen ismét nekifogni a világ – és az ember – újjáépítésének.