Hozzávetőleg kétezer évvel ezelőtt, fénylő csillag kíséretében egy rongyos kis Újszülött érkezett a Földre (Papini szavaival az egyetlen Tiszta minden asszony szülötte között), aki nem csupán programot hirdetni jött. Többet adott annál! Receptet, amelynek „kiváltása” az emberiség túlélését biztosítja. A „recepten” a következő vezérgondolat állt: „szeresd az embert, még ellenségeidet is!”

Ez a szeretet erejét hirdető Istenember lett a keresztény vallás alapítója, mely vallásnak talán legjelentősebb szakrális központjává a Sixtus-kápolna emelkedett. Ennek ellenére definíciós tételként rögzíthető a következő tény: a Michelangelo által megfestett Sixtus-kápolna falain, a pápaválasztás színhelyén, egyetlen alkalommal sem lett megidézve az Egyetemes Megváltó képe, a gigantikus freskó-ciklus szimbolikája nyomaiban sem utal a Világ Világossága örömüzenetének kvintesszenciájára, üdvtörténeti jelentőségére, valamint tanításának sarkalatos tételeire, miközben a héber hagyomány által választottnak nevezett nép szempontjából megkerülhetetlen, ám lokalizált érvényű történetek elsöprő nyomatékkal jutottak ugyanitt szerephez. Hová tűnt Krisztus, és ahol mégis megjelent (Utolsó Ítélet), ott miért erőltettek rá egy olyan – az antikvitásban és az ótestamentum szellemiségében gyökerező – jelmezt, amelynek „átszabására” érkezett mindennapi létkeretünk világába? Hogyan és miért következett be az újszövetségi Istenkép ószövetségivé történő átprogramozása, aminek következtében az önzésre és gátlástalanságra nevelő világkép sokkal inkább került az emberiség figyelmének fókuszába, mint az áldozatkészségre és szeretetre épülő, Krisztus által képviselt újszövetségi eszmerendszer.

Ezt a lefedési-átprogramozási folyamatot követi nyomon lépésről-lépésre a könyv, miközben természetesen válaszokat keres az áthangoló szándék okaira, de a megoldásokra is.