Történelmi kapcsolatukról, az irodalmi fejlődés folyamán adódó kölcsönhatásaikról azonban sokkal ritkábban esett szó. Pedig ez fölöttébb érdekes és tanulságos probléma, amely éppen a mai helyzetben különösen sokatmondó.

Arra a gyakran megfigyelhető tényre gondolok, hogy a novella vagy úgy lép fel, mint a valóság nagy epikai és drámai formákban való meghódításának előhírnöke, vagy pedig egy korszak végén, mint utóvéd és végkicsengés; tehát vagy olyan időszakban jelentkezik, amikor a mindenkori társadalom költőileg egyetemes meghódítására még nem kerülhet sor, vagy olyanban, amikor erre már nincs lehetőség.

Boccaccio és az olasz novella ilyen szemszögből nézve a modern polgári regény elődjének tűnik: olyan korszakban ábrázolja a világot, amelyben a polgári életformák egyre szélesebb körben tért hódítanak, és az élet legkülönbözőbb területein egyre inkább kiszorítják és felváltják a középkori formákat: amely korszakban azonban a tárgyak, az emberi kapcsolatok és magatartási módok totalitása még nem fejlődhetett ki úgy, mint a polgári társadalomban.

Másrészről Maupassant novellái ama világ hattyúdalaiként tűnhetnek fel, melynek megszületését Balzac és Stendhal, rendkívül problematikus kiteljesedését pedig Flaubert és Zola ábrázolta.