A nagyszentmiklósi (Sinnicolau Mare) kincset 1799-ben találták meg az akkori Dél-Magyarországon: egy hajdnai mocsárral körülvett szigeten rejtették el egykori tulajdonosai. A korai középkor legnagyobb aranykincs-lelete huszonhárom aranyedényből áll, súlya csaknem tíz kilogramm. Több mint száz régészeti, művészettörténeti, nyelvészeti és írástörténeti munka foglalkozott már a kinccsel.

A múlt században még azt hitték, hogy Attila kincsét találták meg Nagyszentmiklódon, hiszen azon a tájon került elő, ahol Priszkosz rhétor követségben járt Attilánál. A Kunsthistorisches Museum (Bécs) kiállításán már óbolgár kincsként szerepel.

A kincs eredetének kérdését azonban a szerző az elődökhöz képest árnyaltabban közelítette meg, s ennek eredményeként – többek között – sikerült megállapítania, hogy a kincs két asztali készletre bomllik. Az egyik (amelyen a rovásírások vannak) a fejedelemé, a másik (szép ember- és állatábrázolásokkal) a fejedelemasszonyé lehetett.

A fejedelem készletének ornamentikája, rovásírásának néhány sajátossága a magyar királyság első pénzeivel tart rokonságot, így a X-XI. század fordulójára keltezhetjük. A fejedelemasszony asztali készlete archaikusabb, a késő avar-magyar-bolgár körhöz köthető. Az ötvöseljárásokat is kitűnően ismerő régész-szerzőn kívül az embertan, az állattan és a növénytan szakemberei is megvizsgálták a tárgyakat.

S azok a népek, amelyekhez a kincs két asztali készletének művészete köthető, a régészeti leletek tanúsága szerint is erről a területről kerültek a Kárpát-medencébe.