Doboka megye hegyesebb vidékein még találunk 1541-ben néhány várra. Egyik sem tartozik ugyan az erősségek sorába, de mindeniknek van valami joga: merészen hordani homlokát, büszkén tekinteni körül. Ama bérckönyökön félig romban, félig kiépítve áll a híres kastély, melynek szöglettermében a kunokon nyert győzelem után Szent László megpihent.

Ha a vándor a reggeli harangszóra botjához nyúlt, s a völgybe leszállott, már szemébe tűnik kormos falával, csonka tornyával a másik vár, melyet a tatárjáráskor gyújtottak meg. Azóta századok folytak le.

Sok keresztelés, sok temetés történt, a bölcső ringott, a kripta ajtaja kinyílt, a koporsók száma emelte a család becsét, a virító arák sora a családfa ágait, a harcias férfiak kardja a család-levéltár donációit, megjobbítva néha magát az ősi címert is. De mind e változások érintetlenül hagyták a vár alakját. Falán rajta van a füst, padlózatán a vér, tört ormú tornyán a szakállas moh.

Csak emlékül maradt fönn. Az alkony hűsében ruganyosabbak az izmok, könnyebb a vándorbot, s nem csoda, ha az utas ajkairól most zsongva, majd csengve egy-egy dallam lebben el. De csitt! Hadd énekeljen zöld ágak közt a madár.

Miért döbbentené meg őt a felvonóhíddal ellátott kapu mellett a kerék és a pallos, melynek élén a hunyó nap végsugara csillog? Ha tetszik, rászáll a veszélyes küllőkre, s onnan zengi víg dalait. Azonban vándorunk sompolyogva megy, s csak lopva tekint a bírói hatalom jelvényeire.