A kötet szerzőjének szilárd meggyőződése, hogy a XX. századvégi Magyarország sorsa 1988 és 1992 között dőlt el. Az illegitim bal-, majd legitim jobbliberális hatalom föláldozta saját hazáját a privatizáció-dereguláció-globalizáció „szentháromság” neoliberális oltárán. Meg sem kísérelték azt, hogy Magyarország saját útját járja, élve a történelemben ritkán adódó lehetőséggel, amit a rendszerváltás hozott.
Az Antall- (és Boross) kormány(ok) által írt mondat végére a Horn Gyula and co. társaság tette ki a pontot.br> Az 1998 és 2002 között regnáló polgári kabinet csak lassítani tudta a gazdasági-társadalmi katasztrófa felé száguldó vonat sebességét. Ezen „rövid késést” azután jócskán bepótolták az őket követő álbaloldali-neoliberális, komprádor-újgazdag, nemzetidegen-nemzetellenes, maffiaszerűen működő, keresztapa vezetésű kabinetek (három is volt) triásza.br> A főiránynak álcázott Uniós és NATO stratégia csak fölváltotta a KGST-t és a Varsói Szerződést, hazánknak azonos súlytalanságot és kiszolgáltatottságot teremtve, „Drúzsba”-kötve még a visegrádi (V4-ek) rémálommal.br> Nem így járt el Szlovénia és Horvátország és főleg nem Koszovó, amely országokról (is) szól ez a kötet úgy, hogy ők tartják a tükröt, amiben Magyarország – szilánkokra törve – látszik, miközben már egy évtized eltelt a XXI. századból is.