1939. szeptember 13-án, amikor Lengyelország még védekezett és harcolt a hitlerista áradat ellen, amikor a lengyel katona még elszántan szembeszegült az akkori világ legkorszerűbb hadseregével, amikor a lengyel menekültek még nem léptek át sem a román, sem a magyar határon, egy magyar értelmiségi az alábbi sorokat írta le, telve őszinte és fenntartás nélküli együttérzéssel a harcoló Lengyelország iránt: "Európa frenetikus hangzavarából időnként felindultan, de mégis biztatón hallatszik ki a varsói rádióbemondók hangja: »Fontos bejelentés következik«

• mondják néha ágyúdörgés és géppuskatűz között. Hol új jelentéseket közölnek két detonáció között, hol csupán annyit, hogy »Nincs még veszve Lengyelország!« Többnyire lengyelül beszélnek, és a világ nagy része nem ért ugyan lengyelül, de azért feszülten várja a varsói hangokat. Én sem tudok lengyelül, és így nem tudom, mit jelent e lágy és melodikus szláv nyelven a »kötelességtudás« és a »hősiesség«. A varsói szpíkerek tudják és gyakorolják a Kosciuszkók és Bemek stílusában... Szó és tett sehol sem volt még azonosabb, mint most Varsó II. hullámhosszán, az értelem és hősiesség hullámhosszán." Megindultan olvassuk ma Bálint Györgynek, e tragikus sorsú, kiváló publicistának fenti szavait, amelyeket a második világháború tizenharmadik napján vetett papírra. Magyarország közelebb volt Lengyelországhoz, mint Franciaország és Anglia. Nem Magyarország, hanem Franciaország és Anglia kötött Lengyelországgal védelmi szerződést. Magyarországnak akkor más kötöttségei voltak, és Bálint György felemelte a szavát ellenük. És ez korántsem magányos hang volt. Nemsokára megmutatkozott, hogy a magyar nép nagy többségének érzései összecsengenek ezzel a hanggal... Kötetünkben huszonnyolc egykori lengyel menekült emlékezik vissza a számkivettség súlyos esztendőire, s állít ki
• többnyire jó
• bizonyítványt a magyar népről, amely a poltika kegyetlen szoírtásában is megállta az igaz emberség próbáját.