Miről tájékoztat a huszadik század első felének angol prózairodalma? A történész fölrója Woolfnak, Joyce-nak, Huxleynak, hogy a társadalmi viszonyokról semmiképpen. Woolfék fölróják az előttük járt nemzedéknek, a "materialista"-realista Bennettnek, Galsworthynek, Wellsnek, hogy életművükből hiányzik az "élet", vagyis az ember belső, lelki ábrázolása. Ez az "irodalmi szemrehányás" éppúgy korszakváltást jelez, mint V. György király tragikomikus, de történelmi sóhaja 1924-ben: "Huszonhárom éve halt meg a drága Viktória nagymama. Vajon mit szólt volna, ha megéri, hogy egyszer csak munkáspárti kormány alakul az országban?" És vajon mit szólt volna a harmincas évek baloldali írómozgalmához; vagy mit szólt volna Maugham és Graham Greene birodalmi látleletéhez: ahhoz, hogy a "fehér ember terhe" immár nem a gyarmati népek "áldozatos" fölnevelése, hanem az, hogy a fejére roskadt impérium alól kivergődjék valahogy?
Miről tájékoztat tehát ez az antológia? Sok mindenről. A modern angol értelmiség életérzéséről csakúgy, mint a század elején még komótosan csordogáló falusi életről; Lawrence félelmetes erejű elbeszélést ír a bányamunkásokról; Bates hátborzongatóan realista kirándulást tesz egy degenerált parasztgyerek világába, Waugh kegyetlen iróniával tárja föl a degeneráltságában már csak komikus arisztokrácia előkelő vegetálását. Közben Európában készülődik a fasizmus: a Hitler előtti Németországról tudósító Isherwood-elbeszéléstől- "Fényképezőgép vagyok", mondta az író - éppúgy elszorul a világháború utáni olvasó szíve, mint a Huxley novellában "Arr'armi i Fascisti"-t daloló olasz kisgyerekek gondolatától.