Fonyódi Tibor a vadregényes Kaukázusba kalauzolja az olvasóit, az idõpont a Krisztus születése utáni VI. század, alig két emberöltõvel Atilla halála után. A Torda-trilógia háttérvilágának tekinthetõ horka-regényekben a szerzõ a magyar mitológiából, meséinkbõl és a szakrális õshagyományból merítve teremt egy olyan "új mitológiát", melynek igazi fõszereplõje az a fegyver, amelyet másfél ezer esztendeje Isten kardjaként említ a hagyomány.

Évszázadokkal késõbb, mikor Kubád sahnak, Anusirvan perzsa király atyjának meggyûlt a baja a Kaukázustól északra lakó kazár kagánnal - mindkét fél határvárosok építésére, valamint a régiek megerõsítésére szánta el magát -, kiváló fekvésébõl adódóan Maghar lett az egyik fontos erõdítmény. Azt beszélik, Maghart ettõl az idõponttól lehetett igazán városnak tekinteni, merthogy ekkor építették falait, ekkor jelentek meg az elsõ kõépítmények, sokak szerint ez volt a város aranykorának kezdete.
Akik Kubád korában éltek, már semmit sem tudtak az egykori Jenõ törzsrõl, hajdan virágzó székhelyérõl és a déli határában kavargó hatalmas mag-ménesekrõl. Történetünk idején csak egyszerû nemezjurták álltak a késõbbi kõváros helyén, igaz, naponta százezernél is több lovat itattak a folyónál, rovással írtak, s olyan nyelven beszéltek az emberek, mely az idõk kezdete óta változatlan és morzsolhatatlan, mint a kaukázusi sziklák, mert ennek a nyelvnek szakrális mivoltából adódóan nem volt szüksége jövevényszavakra, hogy kifejezze akár a legbonyolultabb fogalmakat is - ma már nehéz lenne meggyõzni arról bárkit is, hogy Magharnak ez volt az igazi aranykora.