A katonasággal foglalkozó művek áradó romantikája a csaták mítoszában általában olyan "elit" fegyvernemeknek adja a babért, amelyek színes, látványos tetteket hajtanak végre; így elsősorban a lovasságnak, a "háborúk istenének", a tüzérségnek, majd a 20. században a páncélosok és a légierő történetei uralják a hadtörténelmet.
A csataterek "napszámosairól", a gyalogságról egyre kevesebb szó esik, már-már szinte feledésbe merül, vagy lekicsinylő kézlegyintéssel intézik el.
Pedig a gyalogság fáradhatatlan menetelései, rendíthetetlen szuronyrohamai semmiben sem maradnak el - sem hősi helytállásban, sem veszteségekben - egy nagyszerű lovasattaktól, egy páncélos támadástól, vagy akár egy légicsatától.
Ez előtt az "elfelejtett" fegyvernem előtt kívánom meghajtani az elismerés zászlaját, mint amely a "csataterek királynőjét" megilleti.