Dr. Zacher Gábor neve a legtöbbek számára összeforrt a sürgősségi ellátással, a toxikológiával és a közéleti szereplésekkel. Kevesebben tudják azonban, hogy több mint négy évtizeden át rohammentősként is szolgált – csendben, rendületlenül, amolyan zacheresen. Nyugdíjas korba lépve elérkezettnek látta az időt, hogy őszintén meséljen erről.

Ebben a kötetben a tőle megszokott könnyedséggel idéz fel humorral teli, ugyanakkor kőkemény igazságoktól sem mentes történeteket az Országos Mentőszolgálatnál eltöltött idejéből az 1980-as évek elejétől a rendszerváltáson és ezredfordulón át egészen a mai napig. A különböző visszaemlékezésekben olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyekről ritkán beszélünk nyíltan: mi történik akkor, amikor emberélet a tét? Hogyan lehet együtt élni a halál napi közelségével? Milyen arcát mutatja a budapesti éjszaka, ha kék villogóval érkezik az ember? És mi köze mindennek a függőségekhez, a kiégéshez, a túléléshez?

A kötet nemcsak Zacher életének fontos pillanataiból épül, hanem megszólalnak benne egykori és máig aktív bajtársak és kollégák, akik velőig hatoló történeteikkel adnak képet arról, mit is jelent mentősnek lenni – nem hivatásként, hanem életformaként.