Botorkálok felfelé az úton. Kavics megy a szandálomba. Kék ruhám, amit anyám varrt ócska függöny anyagból, mostanra már csatakos a sártól, és minduntalan beleakad az útszéli bokrokba, amik az ösvényke következő kanyarulatát rejtik a szemünk elől. Vörös vagyok és izzadt, és Mihai a kezemnél fogva húz felfelé, egyre csak felfelé. Málnabokrot fedezünk fel, Mihai lehajol málnát szedni.

A piros szemeket egyenként a számba adogatja. Egyszerre érzem a fanyar gyümölcsöt és a Mihai kezére tapadt cigarettahamu kesernyés ízét. Tudom, hogy a számat még pirosabbra festette a málna, és tudom, hogy Mihai meg akarja csókolni ezt a piros szájat. Dörög az ég. Az eső olyan erővel zendít rá, hogy úgy tűnik, mintha ég és föld egyszerre okádná a vizet.

Mihai gyorsan egy másik ösvényre kanyarodik, majd hirtelen esőházban találjuk magunkat. Bőrig áztunk. Kék ruhám a testemhez tapad. Látom, amint átüt rajta a mellbimbóm. Ez az ázott, áttetsző ruha testem minden porcikáját látni engedi. Mihai nejlonzacskót húz elő hegymászónadrágja zsebéből, a zacskóból pedig vastag fehér rongyot vesz ki. Mihai rám kacsint.

• A hegyekben bármi megtörténhet
• mondja.