Először mindig a guano...
Szemérmes, szép szó, szalonokban is kimondható. És lerakódik keményen, vastagon, évmilliók - de legalább Attila óta.
Ott van mindenütt. Hallgat konokul. Az Idő guanoban is mérhető. Ott van a hajók fedélzetén. Már nem sikálják fürge matrózok, családtalan, ordas vicsorgással.
A romantika itthon maradt.
A fedélzeten emberek hevernek, áznak, sírnak és reménykednek. Azok a "méla zsidók" Anatevkából, imakendőjükben sebtiben összekapkodott évezredek. Aztán a sok vörös ír, az összeszorított ajkak és a büszke kétségbeesés népe. És furcsa kis örmények - nekik sem maradt más, mint a Musza Dag negyven napja...
És ó, a lengyelek...
Bizony, egy egész Haza elfér Chopin szormorú mazúrjában... És lovasroham a tankok ellen, az is olyan ismerős...
Mellettük Szicília parasztjai, nagy, megtartó nyomorúsággal a hátukon, amiből majd annyi minden kivirágzik. És kemény németek is fürkészik a semmit - pedig még nem rakta lelkükre minden bűnét a világ...
De mennek a hitükben megalázottak és üldözöttek is, a svájci helyekben termett amish szekta műltba temetkezett bolondjai, akik lehet, nem is olyan bolondok... És végül sok nagy csöndű magyar paraszt és munkás.
Csupa Hortobágy poétája, csupa "kúnfajta, nagy szemű legény", megrokkant kubikos, zsellér, mezítlábas puszták népe, vékonydongájú sihederek a vályogkunyhók nehéz levegőjéből, az egyetlen GYÁR munkásai, mert mégsem elég mindig a fröccs és a ricsaj...
Zsírral kent hajú gyereklányok, lányanyák, mellükön a rongyba bugyolált, csöppnyi lemondás és nyűg és odaadás és végtelen szeretet - és vállra vetve az egyetlen bakancs vagy csizma - mert hát mit lehet elhozni hazulról egy végtelen útra?
Talán csak egy fényképet, ami még a búcsúban készült... És Kossuth nevét...
Ennyiből is összebarkácsolható a meggyőződés, hogy majd csak lesz valahogy...
Ebből a nagyon szomorú meggyőződésből aztán világbirodalom építhető. Lassan száll fel a hajnal a megbocsájtó óceánról. Hűvös van még, nagyon. Először a közeli, fontos dolgok kapnak éles kontúrokat. Egy ismerős, még alvó arc, egy ég felé fordult, meggyötört tenyér, egy lyuk a cipőtalpon, egy lyuk a lelken, kupacokba összehányt vacakok, amelyek büszkén viselik a "minden vagyon" nehéz és nevetséges felelősségét - és éles kontúrokat kap a guano...
Senki sem veszi észre. Pedig a guano mötött mindig felsejlik a Szabadság...