Részlet a műből:

I-ső Rákóczi György 1636-ban - s később is - sokkal szigorúabb rendet tartott, mintsem Boros-Jenő, Lúgos és Soborsin környékén kívül, melyek a török martalóczok dulásainak ki vannak téve, máshelyt harámbasák, szabad pandúrok és közbékeháborítók tanyázhatnának. De árva Tarnóczyné nagyasszonyom az elővigyázatot minden késő bánatnál többre becsülvén, a szentléleki várkastélyt napszálltakor már bezáratja. Sípolhatnak, kürtölhetnek, trombitálhatnak künn, a cseléd meg sem mozdul, s a várnagy jóizün neveti a balgákat, kik hiszik, hogy a fejedelmen és kálvinista püspökön kívül valaki a szentléleki várkastélyban hálhasson, ha alkony előtt nem érkezett oda.
Bezzeg régen más házirend volt. A vendéget nyílt karokkal, tölt serleggel fogadták, s Tarnóczyné a téli hideg éjeken Szentlélekre betekintő uraknak saját kezével készített fűszeres meleg bort.
Ez még akkor történt, midőn Tarnóczy Sebestyén úr botrányos magaviseletével naponként egy-egy éles szeget vert neje koporsójába. Hasztalan rimánkodott Rebekka, hasztalan kérte összekulcsolt kezekkel, hogy ne verjen már több szeget! Sebestyén kőszívű maradt, s a szegek naponként szaporodtak azon képzelmi koporsón, mely a bú és iszony miatt szünetlenül halálra váló Rebekka szeme előtt hevert, - valahol a levegőben.