Azon nagy vallásháborúnak, melyet, akik a békekötést megérték, harmincévesnek neveztek, derekán vagyunk.
Mennyit szenvedett Európa s különösen Németország, és mennyit küzdött!
Hányszor nem óhajták a népek a békét s hányszor lépett az közel, hogy egy szeszélyes vagy tragikai fordulat után, beláthatatlan távolba tűnjék; mintha csak álomlátvány volna, mely a véráztatott földből kísérteni jár fel, míglen a reményt könnyenhívőségre csábítván, csalódások közt fásultsághoz szoktat!
De minek ily elégiai hang a tények helyett, melyekre vissza kell gondolnunk.
A cseh forradalmat s a már azelőtt egyenetlenkedő és elgyengült protestáns szövetséget, melynek élén a pfalzi választófejedelem állott, a fehérhegyi csatában egy csapással semmivé tették II. Ferdinánd s a katolikus liga seregei.
De a győzedelmes fél szigorú szabályai a badendurlachi várgrófot és a braunschweigi herceget az új hit és az országától megfosztott pfalzi választófejedelem védelmére fegyverzették fel. Ismét kitört a háború s a wimpfeni, höchsti és looi csatákban az evangélikusok összezúzásával végeztetett be.
S ekkor viszont békéről álmodozott a világ, mint a fehérhegyi vérnap után.