A székely havasok között, ahol a fenyők csúcsai a fellegekbe nyúlnak, álmodik egy parányi falu. Ordasvölgynek hívják, mert farkasok lakják körös-körül az erdőrengeteget, s csikorgó téli éjszakákon éhesen és vérre szomjasan innen hurcolják rejtekhelyeikre a drága eleséget: állatot és néha - embert.
Az óriáshegyek lábánál riadtan bújnak egymáshoz az apró fehér házak, csak egy van közöttük, amelyik bátran kilép és egyedül és magasan áll a hegyoldalban, mintha a többire vigyázna, az Isten és a tudás háza: a templomiskola.
Mögötte, mintha égbe törne, úgy emelkedik a falu babonás, szent szikla-hegye: a Rívó. Az emberök szeretik és félik - egyszerre és úgy beszélnek róla, mintha lelke volna. Ki tudja nincs-e igazuk? A hegy lábánál a temető fekszik, ahová évszázadok óta megtérnek a fáradt emberek. A fák gyökerei régporladt halott testekből szívják magukba az életet s ha suttogni kezdenek, ki tudja, nem a halottak szólnak-e az élőkhöz a sötét erdőkből, vagy a sziklacsúcsról, ahonnan a fény jön s az ítélet...
A nap a Rivó felett éri el a délt, onnan sugározza szét kalásztérlelő melegét és ott pattan ki a szivárvány, a sokszínű csoda. De ott születnek a villámok is, amik felgyújtják a házat s a csűröket és ott gyülekeznek a felhők, ott terem a vihar, ami végigzúg a falu felett